"József Attilát meg fogom ölni"

"Isten ujja volt” – így emlékszik vissza a József Attilát meg fogom ölni című új műsor születésére az előadás rendezője, Fandl Ferenc színművész. A címadó sor József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című művéből való. A költő a halála előtti évben írta ezt, Gyömrői Edit pszichoanalitikus klienseként. A szöveg terápiás céllal született bár, de időről időre elhangzik közönség előtt is, mintha része lenne a költői életműnek. Ezt sokan vitatják és helytelenítik: a mélység, amire a Szabad-ötletek jegyzékével rátekintünk, alapvetően befolyásolhatja a róla való képünket, és kérdéses, valóban hozzá kell-e tartoznia József Attila megítéléséhez.

A Miskolci Nemzeti Színház színművészei, Fandl Ferenc és alkotótársai, Harsányi Attila és Rudolf Szonja szubjektív kutakodásként írják le József Attila-estjüket, amelyet március 26-án mutatnak be a Játékszínben. Az összeállítás alapja éppen a Szabad-ötletek jegyzéke, sajátos, eddig nem volt-megközelítésben.

„Az előadás gondolata Harsányi Attila fejéből pattant ki: »olvassuk fel a Szabad-ötletek jegyzékét«. Én azt tettem hozzá: mennyire izgalmas lenne, ha ő olvasná, én pedig, ha közben beugrik nekem valamelyik József Attila vers, elmondom. Kipróbáltuk, és működött. Ott tartott például, hogy: »Gyömrői«, nekem a Semmi című vers jött a számra, hogy »legyen, hogy ne legyen–/mondjuk: Edit«. Isten ujja volt. Nagyon nagy sikerrel ment le az az Egy óra versek közt. Ami véletlenül sikerült, azt megpróbáltuk valami felsőbb hatalom szándékának tulajdonítani, és azt gondoltuk, hogy ezt folytatnunk kell. Akkor viszont ezt csináljuk meg rendesen. Úgy értve: szerkesztve” – eddig az előzmények. Fandl Ferenccel beszélgettem. 

„Minket az egész ember érdekel.” Ezzel a vállalással közelítenek a József Attila-univerzumhoz. Mekkora esélye van az emberi egész rekonstrukciójának?

Óriási közhelynek tűnik, hogy minket az egész ember érdekel.    Belegondoltam, hogy hányféle irodalmi, színpadi, versszínházi előadás született már róla. És mindegyik alapján sajnáljuk ezt a szerencsétlen sorsú embert. Csak azzal nem törődött még senki, hogy milyen hatással volt ő maga a környezetére. Lehet-e, szabad-e, indokolt-e leszűkítően ábrázolni az embert? Miközben a róla szóló tanulmányokból kitűnik például, hogy nem volt kellemes társaság, a maga passzív-agresszív viselkedésével, a „nyavalygásaival”. Indokolt a saját érzéseinkre is figyelő kutakodás mindabban, amit József Attila papírra vetett. Szerintem ez is hozzátartozik a róla való képünkhöz. Megkértem Rudolf Szonját, aki nem ismerte teljes egészében ezt a szöveget, olvassa el és jegyezze meg az érzéseket, amiket felszínre hoz belőle. József Attila életében sok nő játszott – olykor sorsfordító – szerepet. Milyen lehet az, amikor egy nő hangján halljuk a Szabad-ötletek jegyzékét? Nem a József Attilából kiszakadt hangként, hanem szinte brechti elidegenítéssel: a kívülálló hangján. Azt kértük, mondja, ahogyan érzi. Ott hagyja abba, ahol már rosszul esik ezeket a szavakat, mondatokat mondania.    

A mai napig vitatott, hogy szabad-e egyáltalán előadni a Szabad-ötletek jegyzékét. Az önök válasza az, hogy megteszik. Hogyan tartozik ránk az alkotói személyiség egésze – miért lenne ehhez közünk?

Régóta az az irodalomoktatás rákfenéje Magyarországon, hogy a műveket tanítjuk. Tanítjuk a Mama című verset, és nem tanítjuk a szerzőjét. A Szabad-ötletek jegyzéke kórkép, de nem olyan, amit kegyeleti okokból ne lenne szabad elmondani. Ennek alapján talán könnyebb megérteni a Kései siratót, vagy azt, hogy „Majd eljön értem a halott”. Azt, hogy a Mama nem gyerekvers.

Lélektani kezelésben született szöveget visznek a közönség elé, egyéni értelmezésben. Nem tartja problémásnak ezt? Mit ad hozzá a tudásunkhoz?

Nem mondom, hogy többet tudunk meg József Attiláról. Még azt sem mondom, hogy más szemmel fogjuk nézni, mert ezt sem gondolnám. Nem gondolom azt sem, hogy mindenki megérti, miért lett öngyilkos. Viszont a Szabad-ötletek jegyzékével belelátunk valamennyire a fejébe. A személyiség határait tudjuk megmutatni általa: aki az obszcenitásokat leírta, azt is leírta, hogy „Itt ülök csillámló sziklafalon”. Hogyan képes erre ugyanaz az ember, ugyanaz az elme? Márpedig képes. Látjuk, hogy az volt. Az összefüggéseket keressük és próbáljuk megmutatni az életműve „szép” részével: miből mi következhetett. Ahhoz képest, ami az elméjében valójában működött, mégis szofisztikáltan szólalt meg. Megpróbáltunk más fejével gondolkodni. Ha Gyömrői Edit, aki megrendelte, megparancsolta, hogy József Attila ezt csinálja, elolvasta volna a Szabad-ötletek jegyzékét, vajon valós segítségnek gondolta volna? 

Mi a válasza?

Nem akarok menekülni a kérdés elől, de ezt igazából Szonjára bíznám.

Ön mit érzet, amikor először találkozott ezzel a szöveggel?

Azt mondtam, ez szerintem nem József Attila. 

Miért hitte ezt?

Idealisztikus kép élt bennem – róla. Ahogyan tanultuk az iskolában: a munkásmozgalmi József Attila, a lánglelkű költő, akit kihasznált a környezete, akinek a zsenijét nem ismerték fel a saját korában. Ezzel nem fért össze a Szabad-ötletek jegyzéke. Ez volt az a pillanat, amikor először gondoltam rá: mennyi olyan képviselője van a magyar irodalomnak, akit nem, vagy nem jól ismerek, akiről nem jót, vagy nem jól gondolok. A világomat tágító jelentős impulzus volt egyébként, amikor középiskolás koromban, erősen a kommunizmus vége felé, egy március 15-i műsorra készülve a tanárom, dr. Söröss Gábor a kezembe nyomott egy szöveget. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról. Akkor még nem volt szabad nyilvánosan elhangoznia. Ő olyan tanár volt, aki azt mondta: „ebben a rendszeren nem vagyok hajlandó történelmet tanítani, mert amit tanítanom kellene, annak a 99 százaléka nem igaz. Aki kíváncsi, jöjjön el hozzám, és majd kiválóan beszélgetünk”. A lényeg: akkor tanultam meg, hogy milyen az, ha más aspektusból közelítünk valami felé. 

Az irodalom adta az új távlatot? 

Számított maga a kor is a megértésben: Gábor arra is rámutatott, hogy miközben bizonyos dolgokról beszélni szeretnénk, a saját szavainkkal nem beszélhetünk ezekről. Ezért azt mondjuk, „ezt Juhász Gyula írta”. Akkor még működött a közönséggel való összekacsintás. Ma is egyre inkább működik. Próbálkozom én is a versírással, de nem megy. Van véleményem és mondanivalóm, ezekhez keresek szövegeket, amikből aztán műsort szerkesztek.

Végül is ki szólal meg, amikor verset mond? Ön beszél a kiválasztott szöveg által vagy a költő, aki írta?

Amikor József Attilát mondok, remélem azt látják: József Attila így gondolja ezt. Amivel teljes mértékben egyet tudok érteni, azt a szerkesztett műsoraimban is igyekszem azzal a mondanivalóval elmondani. Ha nincs ilyen egyezés, kiemelem az én gondolataimat leginkább szolgáló elemeket a szövegkörnyezetből. 

Van olyan, amit nem mondott el az irodalom ön helyett? Ezért ír verseket?
Szerintem azért rossz, amit írok, mert nem közöl semmit. Általában szavakba kapaszkodom. Úgy érzem, alkotok valamit, de ezek inkább ritmikai játékok. Mondani sokkal könnyebb, mint megcsinálni.

Amikor jó szöveget talál, mire gondol? Hogy a technikai tudás és az ember alkotói lénye van összhangban, vagy egyszerűen: sikerült? 

Isteni tehetségnek gondolnám. Onnan tudom, hogy jó a szöveg, ha olvasom, és egyszer csak hangosan kezdem olvasni. Hallani is akarom – akkor érzem, hogy ez: jó. Háy Jánosnál érzem ezt nagyon gyakran. A világirodalom legszebb szerelmes vallomása tőle való, az Egy szerelmes vers története. Az valahogy olyan, mint amikor valaki gyakorlatilag a saját gondolataival teljes szinkronban tud írni. Amikor én írok, órákat gondolkodom sorokon, mert tartani kell a rímet, pedig lehet, hogy nem is kell. 

Miért mond verset?

Jól esik verset mondani. Szabad pillanatoknak élem meg. 

A versmondó ember. Ez az igazi valója?

Nagyon szeretek a figyelem középpontjában lenni. És amikor az ember egyedül van, sokszor akkor sincs a figyelem középpontjában. Sokszor még magamra sem figyelek, én sem. Amikor kinyílik a szemem, minden reggel elmondok valamit, amit tudok. Néhány sort. És igyekszem azt gondolni, hogy amit elmondtam, olyan lesz a napom. Soha nem jön be. Mert abban a pillanatban, ahogy az ember ezt függővé teszi valamitől, és nem hagyja a gondolatot magától megszületni, irányított cselekvéssé válik, hiteltelenné lesz. Ha felülök azzal: „Alvó szegek a jéghideg homokban,/Plakátmagányban ázó éjjelek./Égve hagytad a folyosón a villanyt./Ma ontják véremet” – ilyen szplínes napom lesz? Nem jön be.

Mi élteti azt a műfajt, hogy elmondja a verset, miközben mi hallgatjuk?

A vers és irodalom – ide értem a színházat is – közösségteremtő hatása az, ami életben tartja. Akik meghallgatnak, ne rám legyenek kíváncsiak, ne is az én versmondásomra, hanem azt vegyék észre: összetartozunk. Közösek a gondjaink. Ugyanazok foglalkoztatnak bennünket, akár a szabadságról, a rabságról, a háborúról, a szerelemről van szó. Az tartja életben ezt a műfajt, hogy ez az utolsó kis sziget, ahol ugyanezt tudjuk átélni. Összeköt az ember-ségünk. Ez most nagy kincs, ebben a világban. Az se baj, ha közben mást gondolunk valamiről. Én nagyon igyekszem mindenki véleményét tiszteletben tartani: mindenkinek joga van azt gondolni és azt érezni, amit gondol és érez. A maga szempontjából mindenkinek igaza van. A magam részéről ezt színészként meg is tudom mutatni – a negatív figurák igazságát is.