A Prédikáló palota (A diósgyőri reformátusok története, 1. rész)

Diósgyőrben az első protestáns prédikátornak Körtvélyesi Dánielt tekintik, akit Melanchton avatott pappá, aki Luther közvetlen munkatársa volt. Ebben az időben - a blogomon már sokszor emlegetett - Balassa Zsigmond-Fánchy Borbála "zsarnokpáros" volt a diósgyőri uradalom birtokosa. Sanyargatta is a diósgyőri jobbágyait a bigott katolikus földesúr, és főleg a miskolciakkal való összetűzéseiről volt híres felesége, Fánchy úrnő, aki özvegységre jutása után még a szomszéd mezőváros bíráját is elraboltatta egyszer. Ezeken túl a két pálos - diósgyőri, szentléleki - kolostor is tapasztalhatta gátlástalan mivoltukat. 

A hithű katolikus birtokosok korlátozásai ellenére Diósgyőrben is egy homogén református vallású lakosság jött létre. Azután pedig végképp, miután Fáchy halála után az uralkodó ismét zálogba adta az uradalmat, ahol protestáns birtokosok kerültek hatalomra. Akárcsak Miskolcon, Diósgyőrben is az 1560-as években került a református egyház birtokába a régi katolikus templom. 

Török István, az alapító

A diósgyőri református egyház legnagyobb támogatója a kezdeti időszakban enyingi Török István, akinek a nagyapja az Egri csillagokban is szerepet kapó Török Bálint volt. István öt éves korában került az uradalomba és mind katonaként, mind gazdálkodóként, mind a református egyház pártfogójaként hírnevet szerzett magának. A templom és az iskola alapítójaként tisztelték. Ugyan ahogy fentebb említettem, nem akkor vették birtokba a régi templomot a protestánsok, amikor Török volt az uradalom (rész)birtokosa, de valószínűleg komoly felújítást, átalakítást hajtott végre ott, ezért nevezik alapítónak. Török István mindent elkövetett az utódlása érdekében, háromszor nősült, de végül gyermek nélkül hunyt el, 1618-ban. A diósgyőri templomban helyezték végső nyugalomra, ahol márványtáblát állítottak a sírja felé. Ez a sír, illetve a marványlap egészen addig látható volt, amíg a katolikusok nem vették (újra) birtokba az épületet. Egyes információk szerint a falba lett beépítve, de mivel komoly régészeti kutatás nem történt a templomban, így nem tudni, hogy ott van-e még.

Istentisztelet a fa alatt

A templomot egy török csapás égette fel valamikor a XVI-XVII. század fordulójának közelében. Ezután az istentiszteleteket egy nagy fa alatt tartották, majd a vár palotatermét használhatták erre a célra. Éppen ezért a népnyelv ezt a helyiséget ,,Prédikáló palotaként" emlegette. A XVII. század közepén határozta el a közösség, hogy egy imaházat épít fából. Az engedély megadásához az erdélyi fejedelem beleegyezése kellett, mivel Borsod vármegye éppen ekkor hozzá tartozott. 

A fejedelem megadta az engedélyt, de az építkezés csaknem akart megindulni, mert nehéz idők jártak. A török miatt a település teljes lakossága a várba járt aludni, az templom azonban a várhoz közeli telken kellett, hogy épüljön, éppen azért, hogy egy esetleges török rajtaütés esetén könnyen be tudjanak oda menekülni a hívek. 1657-ben kezdődött meg végül az építkezés, valószínűleg elkészült, azonban 1669-ben újra fel kellett azt építeni. Balázs József a könyvében azt írja, hogy tűzeset történhetett. 1678-ban ismét átépítettek valamit rajta, majd 1743-ban bővítették. Egészen 1795-ig használta az egyházközség az épületet, amely 1826-ban még bizonyosan állt. 

Törökök, majd a kurucok

A Diósgyőri vár a végvárak közé tartozott, még ha nem is a legjelentősebb közé, de mindenképpen említésre méltó volt. A település a vár alatt éppen ezért sokat szenvedett a töröktől. Ebben változást csak az 1664-ben ratifikált vasvári béke hozott. Illetve csak hozott volna, hiszen a kurucok évtizedei következtek. 1673-ban a várat kuruc bujdosók foglalták el, kiket csak ostrommal füstölték ki a labancok. Az erődítmény ekkor veszítette el hadászati jelentőségét. 1704-ben pedig Rákóczi katonáit szállásolták be három hónapra a romos várba.

A XVII. században is csak reformátusok éltek a településen. Érdekes eset volt a XVIII. században, hogy Haller Sámuel, a zálogbirtokos református vallású, a felesége azonban, aki halála után örökölte az uradalmat, a római katolikus felekezet tagja volt. Báró Barkóczy Juliannának hívták az asszonyt, aki egy pár tulajdonságában hasonlított Fánchy Borbálára. 1712-ben önkényesen elűzte a reformátusokat a régi plébánia területéről azzal az indokkal, hogy a Rákóczi szabadságharc idején rekvirálták azt a katolikus egyháztól. A dologból per lett, és a reformátusoknak sikerült bizonyítaniuk azt, hogy a területet már legalább 150 év óta birtokolják és adományként kapták azt. Az ellenreformáció idején jelentősen korlátozták a reformátusok jogait is.

Megindult Diósgyőr katolicizálása

1718-ban már bizonyosan voltak katolikus családok Diósgyőrben, ebben az időszakban szűnt meg az a homogén református közösség, amely eddig jellemző volt rá. Persze ez a pár család még elenyésző volt a protestáns tengerben, de megindult Diósgyőr katolicizálása.

1743-ban a helyi református közösség már nem ragaszkodott annyira a régi templom romjaihoz és területéhez, mert egy szép és nagy fatemplommal (imaházzal) rendelkeznek. Az egri káptalan el is vette a romos templomot, az iskolát és a parókia épületét, de helyette megfelelően kárpótolta a protestáns egyházat. 

Három harang a fatoronyban

h1746-ban a katolikus diósgyőri egyházlátogatási jegyzőkönyvben az alábbiakat írják a református templomról:

,,Ezen helység kálvinista eretnekei az uradalmi major mellett egy vesszőből épült, kívülről és belülről betapasztott imaházzal bírnak, melyet - ahogy hírlik - maguk emeltek a kuruc idők után. 1743-ban nemcsak bővítették, hanem új sövénnyel fonták be oldalról, betapasztották, bemeszelték, bár a plébános úr ellene mondott. Az imaház fedele zsindely, bár régi, mégis jó. Az imaház kerítésen belül körülbelül 10 lépésre van egy kis fatorony, melyet alsó részén - fészer módjára - sárral tapasztották be, felső részét pedig deszkával vették körbe. Ebben van három harang, a legnagyobb majdnem három mázsa. (...) Az imaház körül igen szép sűrű deszkakerítés van, erős is, keskenyebb léccel terve, az imaház megóvása az egyházközség dolga, mégpedig ingyenes felajánlásokból. Van az imaháznak szép nagy kelyhe, belül és kívül is jól bearanyozva, hogy ezüst-é vagy réz, nem lehet tudni." 

(Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 3. - Balázs József: Egyházak és iskolák Diósgyőrben, 59. oldal)

(Folytatjuk)