Festenek, burkolnak, malteroznak a miskolci kohászat és gépgyár régi vezetői, dolgozói: mutatjuk, mi készül

Munkásokra figyelhet fel az, aki ma a Diósgyőri vár környékén jár. Nem annyira a vár körül van a mozgás, hanem baloldalt a sétány elején, az Északkelet-Magyarországi Ipartörténeti Emlékpark épületénél. Már az utolsó simításokat végzik, hogy május közepén fogadhassák is az első látogatókat.
Szalai József, az Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért Alapítvány (EKMITA) egyik alapító tagja mesél a munkáról, amelyet önerőből végeznek hajdanvolt kohászati, acélgyári, Digép és egyéb ipari területen dolgozók, hogy kibővítsék a korábbi épületet.
– Az alapítvány már 2010-től működik ebben az épületben, akkor határozott időre, tíz évre szólt a szerződésünk – mondja. Három helyiséget foglaltak el, akkor a szomszédos épületben önkormányzati bérlakás volt. Amikor megüresedett, megpályázták, és tárgyalásba kezdtek az önkormányzattal. Végül nemcsak a szerződés meghosszabbítását sikerült elérniük, hanem azt is, hogy a volt bérlakások is az övéik legyenek. Így kezdhettek most egy nagyobb átalakításba: ipari skanzent hoznak létre.

Mentik az ipari múlt emlékeit

– Több helyiséggel nőtt a területünk, nagyjából 300 négyzetméterre, és hozzánk tartozik majd egy 1600-1700 négyzetméteres park, oda kerülhet majd úgy 25-30 régi gép, amelyet megismerhet az ide látogató, a zárt helyen pedig dokumentumok, makettek lesznek. 
Az alapítványt 2006-ban hozták létre a gyár akkori vezetői már akkor is abból a célból, hogy megmentsék az ipari múlt emlékeit, de akkor még nem gondolták, hogy 2009-ben örökre leáll a kohászat.
– Nekem személy szerint óriási csalódás volt, hogy ide jutottunk, de ezen már változtatni nem lehet – jegyzi meg Szalai József, aki annak idején a Csavar- és Húzottáru Zrt. igazgatója volt. – Az akkori vezetés próbálta megmenteni a dokumentumokat, maketteket, azok most nálunk vannak, megtekinthetőek lesznek a kiállítótérben. Nemcsak a vasgyár, hanem a régió ipartörténetét szeretnénk feldolgozni, bemutatni, az év februárjában kezdtük el a munkát. A Miskolc környéki nagy gyárak közül tárgyalunk például Hollóházával, ahol a porcelángyár van, vagy épp Parádsasvárral, ahol 250 éve kezdett működni az üveggyár üvegfúvásos technológiájával. Felvettük a kapcsolatot a most működő gyárakkal is, ők is helyet kapnak majd a kiállítótérben.

A fiatalokat is bevonnák

Szalai József végig is vezet bennünket a már kibővített terület helyiségein. Frissen festett falak fogadtak bennünket, mutatja, hol marad régi a padló, hol kap új burkolatot. A nyílászárókat kicserélték, kívülről viszont megmaradtak a régi, gyönyörű stukkók. Mutatja, hol lesz a társalgó, hol lehet társadalmi összejöveteleket tartani – a gyárak nyugdíjasai gyakran összegyűlnek, verselnek, énekelnek – hol lesz az úgynevezett kutatószoba, ahol akár olyan egyetemistákat is elszállásolhatnak majd néhány napra, akik ipartörténethez kötődő témában írják a diplomamunkájukat. Nézzük a hatalmas kertet is, ott lesznek a megmentett, kiállított gépek. S bár maga az épület május közepére elkészül, de a kert majd csak később.

– Úgy nézett ki, mint egy őserdő, hosszú időbe telt január-februárban kiirtani a gyomokat, bokrokat. Ám most, tavasszal sok újrahajtott közülük, így ősz lesz, mire sikerül parkosítani – magyarázza. Körülnézünk a kertben, az utca végében ott a Diósgyőri vár. Ha elkészül az is, a kiállítás is, bizonyára sokan szívesen megnézik majd a várlátogatás előtt vagy után a vármegye iparát bemutató interaktív tárlatot.
– Fontos szempontunk, hogy a fiatalokat is bevonjuk ebbe a folyamatba, szerintünk elengedhetetlen, hogy megismerjék, hogyan készítették a kovácsolt, a hengerelt termékeket, hogyan gyártották a gépeket – folytatja Szalai József. – Már elkezdtem tárgyalni iskolákkal is. Szerintem a 7.-8. osztályosok a pályaorientációs óráik egy részét itt is el tudnák tölteni, kipróbálhatnák, hogyan működnek a hajdani 30-40 éves gépek makettjei, igaz, még nem mindegyik működik. De erre is van ötletünk, már tárgyalok iskolával, szeretnénk tanulókat bevonni, akik kisebb csoportokban felújíthatnák ezeket, például villamosipari technikusok elkészíthetnék a tervet, automatizálnák, működőképes állapotba hoznák. Ez nekünk is jó lenne, mert látványosabban tudnánk bemutatni, de a gyerekeknek is, mert amellett, hogy megtanulják, hogyan működik, viszontláthatnák a múzeumban, és elhoznák akár a szüleiket, barátaikat is.

Megsemmisített, beolvasztott gépek

Magát a kiállítási képanyagot a Herman Ottó Múzeum és a vármegyei levéltár állítják össze. Táblákon mutatják majd be az ipartörténetet a kezdetektől (a 70 ezer éves múlttól) a kisebb kovácsüzemeken át Fazola Henrik őskohójáig, majd a vasgyáron, kohászaton keresztül egészen a jelenig.
– A ma működő gyárakkal is tárgyalunk, ők is megismertethetnék virtuálisan a tevékenységüket a kiállítás részeként – tudunk meg még többet a részletekről. Az ipartörténetet bemutató nagyjából százhúsz képet egyébként egy 75 méter hosszú sín mellé tervezik a kertben, a síneken egy úgynevezett kézi hajtány közlekedik majd: ezeket a kézi hajtású járgányokat gyakran lehetett hajdanán látni a síneken közlekedni, a vasutasok ezzel értek el ezt-azt, nem gyalogosan vagy biciklivel.
– Sajnos, ilyenhez még nem jutottunk hozzá. Korábban volt vagy ezer a vasút tulajdonában, most egyről sem tudnak, de bízom benne, hogy sikerrel járok – mondja beszégetőtársunk. Hozzáfűzi, jelenleg elég sok régi gépük van, ezeket felújítják, olyanok lesznek, mint újkorukban, és szeretnék idővel bővíteni is az állományukat. A meglévő gépekre rákerül majd az adományozó neve is, ha kérik. Nincs könnyű dolguk egyébként, mert az acélgyártás felszámolásával sok gépet megsemmisítettek, beolvasztottak már.

Ki így, ki úgy segít

Kérdezzük, hogyan is folyik maga az építkezés. Idősebb munkásokat is látunk, többen közülük bizonyára a kohászat munkatársai lehettek.
– Ez így van  – válaszolja. Régi kollégák, szakemberek: kiderült, sokaknak fontos, hogy megőrizzék a múltat. – Nagyon sok vállalkozás segített az ő szakmájában, talán ez a legjobb érzés ebben az egész kialakításban. Ha megkerestem egy régi kollégát (hogy kik ők, erről később, sajtótájékoztatón számolnak be - a szerk.), vannak, akikkel 15 éve nem találkoztam, mégis jöttek, segítettek. Volt, aki kétkezi munkával segített, volt, aki finanszírozott egy tevékenységet. Mi igazából nem pénzt kértünk, hanem segítséget valamely részfeladat elvégzésében. Volt, aki a nyílászárók cseréjét végezte el, az épületek bontását, a falkivágást is egy-egy cég vállalta magára. Volt, aki a vizes munkákban segített, és akadt, aki a kerítést, más az acélszerkezetet készítette vagy finanszírozta. Nagyon sokan pozitívan álltak hozzá. Ma a partneri kapcsolatok teljesen mások, mint 20 évvel ezelőtt. Akkor egy adott szó vagy egy kézfogás sokszor többet jelentett, mint most egy 15 oldalas szerződés.

Működhetne-e még Miskolcon kohászat?

Szalai Józsefet a kohászat mai állapotáról is kérdezzük. Vannak-e még ott régi gépek, bármi, amit fel tudnának a skanzenhez használni, firtattuk. A volt igazgató szerint szinte semmi. Nagy részüket elvitték Dunaújvárosba, vagy Kassára beolvasztani. 
– Én 1969-ben kerültem Miskolcra, és 1972-ben a kohászat egyik üzemében lettem főművezető. Ott voltam a nemesacélmű alapkőletételénél, mellettünk építették fel azt a hatalmas gyárat. Trauma volt számomra, amikor nemrég bementem, és csak a hűlt helyét láttam – jegyzi meg. De ugyanakkor úgy látja, az acélgyártást már biztos, hogy nem lehetne újraindítani. 
– Óriási pénzbe kerülne. Nem vagyunk annyira kiemelt helyen, nincs helyben az alapanyag sem, mindent úgy kellene idehozni. Ha lenne is valakinek rengeteg pénze, hogy megépítse a korszerű technológiát, már nem lenne piaca sem. Az elmúlt 15 évben, amióta leállt a gyár, már máshonnan rendelik az acélt, a csehektől, lengyelektől, nyugatról. Ahhoz, hogy az új vállalkozás betörjön a piacra a minőségi acéllal, évek, évtizedek kellenének. És az, hogy sokkal olcsóbban adja, mint a többi cég. Ebben a versengő világban pedig olcsóbban adni szinte lehetetlen, mert mindenhol alapáron adják. Így is alig van nyereség a terméken, neki pedig évekig veszteségesen kellene értékesítenie.  A szakemberek is gyakorlatilag elfogytak, kiöregedtek, meg már teljesen új szaktudást igényelnek a modern gyárak az új technológiájukkal.

Mindenkinek engednie kellene

Megemlítjük még, hogy hamarosan készül egy megvalósíthatósági tanulmány (a napokban hirdetnek győztest a kiírt közbeszerzésre), hogy hogyan hasznosítsák a területet. Szalai József tud róla, nem lesz könnyű feladat, fűzi hozzá.

– Egy 130 hektáros, egybefüggő területről van szó, amelynek most 150-160 tulajdonosa van, osztatlanul közös a tulajdonuk. Mi megpróbáltuk évekkel ezelőtt rendezni a viszonyokat, akkor még 60 tulajdonos volt, de nem jártunk sikerrel. Nincs a tulajdonrészeknek önálló helyrajzi számuk, a bankok nem fogadják el fedezetként, pályázni nem lehet. Kudarcot vallottunk, mert mindenki csak a saját érdekét nézte. Lehetetlennek tűnik ezt a problémát megoldani. 
Szerinte be kellene látnia az ott lévőknek, hogy mindenkinek engedni kell valamit a megoldáshoz. Az biztos, hogy az ott lévő vállalatoknak biztosítani kell, hogy hosszú távon tudjanak dolgozni – nagyon komoly cégek működnek még a területen, komoly technológiával gyártanak és exportálnak termékeket – olyan állapotba kellene őket is hozni, hogy fejlődni, fejleszteni tudjanak, ehhez pedig önálló helyrajzi számmal rendelkező ingatlanra lenne szükség. - Ezek a vállalkozások az elmúlt években komoly beruházásokat hajtottak végre mind az infrastruktúrájukban, mind a technológiában. Ezért is fontos  lenne mindenki részére elfogadható módon rendezni ezt a nem könnyű kérdést, hogy továbbvigyék a gyár korábbi jó hírnevét.

Megoldás: kisajátítás?

– Szerintem csak kisajátítással lehetne megoldani, de hátha a tanulmányírónak jobb ötlete lesz erre – jegyzi meg. Mint fogalmaz, mindemellett amely terület ipari hasznosításra nem alkalmas, ott olyan tevékenységet kell kialakítani, amely egy ipari terület mellett is életképes, nem elsősorban lakóparkra gondol. Talán közparkokat lehetne kialakítani, amik elválasztják a más célra hasznosítható területet az üzemektől, gyáraktól. – De nagyon sok pénz kell a rekultiváláshoz. Kíváncsi vagyok, hogy mire jut majd a tanulmány írója. Bízom benne hogy a gyár területén megépül majd valamikor a két nagy múltú gyár emlékét őrző bemutatóhely, és  ebben szerepet kap a régió iparának történetét bemutató rész is. Amíg ez nem valósul meg, jelenlegi helyén az igényesen kialakított emlékparkban, az EKMITA tovább bővíti a régió ipartörténetének bemutatását - mondja Szalai József és hozzáfűzi: ehhez a munkához ezúton is kérik a korábban a területen dolgozók segítségét mind az adományok gyűjtésében, mind a meglévő anyagok bemutatásában.